Evangélium:
Tanító körútján Jézus az ő városába, Názáretbe érkezett, és ott tanított a zsinagógában. Hallgatói csodálkoztak, és így beszéltek róla: “Honnan van ennek a bölcsessége és csodatevő ereje? Hát nem az ács fia ez? És nem Mária az anyja? Nemde Jakab, József, Simon és Júdás az (unoka)fivérei? És nem itt élnek-e közöttünk az (unoka)nővérei is? Honnét vette hát mindezt?” És csak botránkoztak rajta. Jézus erre így szólt: “Sehol sem becsülik kevesebbre a prófétát, mint szülőföldjén és otthonában.” Hitetlenségük miatt nem is művelt ott sok csodát.
Mt 13,54-58
Elmélkedés:
Talán mindannyiunk életében volt már olyan helyzet, amikor egy közelálló, egy ismerős, volt iskolatárs híressé vált. Engem ilyenkor büszkeség tölt el. Ismerem őt, együtt jártunk iskolába. Persze olyan is lehet, hogy valakiben irigység támad. Miért pont ő, miért nem én. A názáretiek Jézushoz való viszonyában is valahol ez fedezhető fel. Nem tudtak nyitottá válni arra, amit Jézus tanított. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a csendes názáreti évek alatt nem volt tapasztalható Jézus különlegessége, Isten-embersége.
Vajon mi az bennem, ami a Jézus felé fordulásomat akadályozza? Ami bezár, amit nem tudok elfogadni a jézusi életformából, tanításból?
Ha mélyebben megismerem Jézust, bizonyára nyitottabbá tudok válni.
—–
Nem feltétlenül könnyű mit kezdeni a mai evangéliumi szakasszal. Protestáns körökben szeretnek Jézus testvéreire hivatkozni, ezzel kritizálni Szűz Mária iránti tiszteletünket. Ugyanakkor tudjuk, hogy az eredeti görög szó, amelyet a szentírás használ unokatestvért is jelent. Az elsőszülöttség nem feltétlenül arra utal, hogy testvérei vannak, ugyanis a keleti világban az elsőszülött kiemelt szerepet kap.
Jézus hazamegy, ahol nem fogadja az a lelkesedés, amit máshol találunk. A mi kutyánk kölyke, ismerjük múltját, családját. Mitől van benne mindez, amelyről hallunk?
Amikor valaki kiemelkedik környezetéből tehetsége révén, akkor megjelenik egy büszkeség, de tapinthatóvá válik egy irigység is. Egyrészt példakép, akit jó lenne követni, mégis megrettent, hogy változnom kellene, hogy ki kell lépnem a megszokottból.
Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve. Átéli ember létünk minden mozzanatát. a lelkesedést és a kudarcot, az elfogadást és az elutasítást.
Én hogyan állok Jézushoz? Merek-e kilépni önmagamból, amikor a Lélek új útra hív?
—-
Milyen sokszor tapasztaljuk, hogy éppen saját családunk, közeli ismerőseink fogadják nehezen, ha valamit másként teszünk, valamiről másként gondolkozunk. Sok oka lehet ennek. Látják életünket, ismerik korábbi önmagukat, nem értik mitől a változás. A változás, az alakulás nem könnyű magamnak sem, de annak sem, aki látja rajtam. Kiemel a megszokottból, a bejáratott útról, és új kalandra hív, amelyben van egy nagy adag bizonytalanság is. No, éppen az a bizonytalanság ijeszt meg sokakat. De az is felmerül, hogy akkor nekem is változnom kellene. Ehhez meg nincs bátorságom, inkább hallatlanra veszem a dolgot.
Hogyan fogadom a másik ember másként gondolkodását? Hogyan tudom elmondani a magamét? Mi az, ami elbizonytalanít?
Jézus napról napra erőt ad, hogy kövessük őt az Isten országa felé vezető úton.
—-
Ha valaki kiemelkedik környezetéből, amelyben felnőtt, kétféle reakciót tapasztalhatunk. Vagy büszkeséggel néznek fel rá, vagy irigységgel tekintenek rá.
Jézus Názáretbe megy, ahol nevelkedett, és ez utóbbit tapasztalja meg. Elutasítják, nem tudják elfogadni tanítói szerepét.
Hányszor tapasztaljuk, hogy éppen a legszűkebb környezetünkben, családunkban fogadják nehezen a változásunkat. Nehéz jól elmondani azt a belső formálódást, amelyben részünk volt. Főleg, ha nem tapasztaljuk a nyitottságot a másik részéről.
Jézus valóságos emberként elénk élte emberi életünk minden helyzetét. Megmutatja, hogy az Atyával való kapcsolat átsegít minden nehézségen. Bátorít bennünket, hogy tartsunk ki az örök élet útján.
—
