Szent Iréneusz püspök és vértanú „Az eretnekségek ellen” című értekezéséből (Lib. 4, 13, 4 – 14, 1: SCh 100, 534-540)
Isten barátsága
Isten Igéje, a mi Urunk, aki először szolgákat vonzott Istenhez, azután azonban felszabadította őket, azokat, akik neki voltak alávetve, mint maga mondotta tanítványainak: Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek (Jn 15, 15). Isten barátsága pedig halhatatlanságot ajándékoz mindazoknak, akik erre a barátságra törekednek.
Kezdetben tehát Isten nem azért alkotta meg Ádámot, mintha rászorult volna, hanem hogy legyen kit megajándékoznia jótéteményeivel. Az Ige ugyanis nemcsak az ember, hanem minden létező teremtése előtt is megdicsőítette Atyját azzal, hogy megmaradt benne, és őt is megdicsőítette az Atya, amint maga mondja: Atyám, dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett (Jn 17, 5).
Nem is azért parancsolta meg nekünk követését, mert rászorul szolgálatunkra, hanem mert nekünk adja meg az üdvösséget. Az Üdvözítőt követni ugyanis azt jelenti, hogy részesülünk az üdvösségből; a fény követése egyenlő azzal, hogy befogadjuk azt a fényt.
Nem a fénylő dolgok világítják meg a fényt, hanem a fény világítja meg, és teszi láthatóvá a dolgokat; ezek maguk a fényhez semmit sem adnak hozzá, hatását felfogva azonban megvilágosodnak.
Ugyanez áll Isten iránti szolgálatunkra. Istennek semmit sem ad, Istennek nincs is szüksége emberi hódolatra, hanem ő ad romolhatatlan életet és örök dicsőséget azoknak, akik követik őt, és szolgálnak neki. Jutalmat ad azoknak, akik szolgálják s követik, és ezt nem viszonzásul adja azért, mert ő kap tőlünk valamit. Hiszen ő gazdag, és minden fogyatkozás nélkül tökéletes.
Azért követeli meg Isten az emberektől a szolgálatot, hogy – jóságos és irgalmas szívű lévén –, jót tegyen azokkal, akik kitartanak az ő szolgálatában. Amennyire ugyanis Isten nem szorul rá senkire, annyira rászorul az ember arra, hogy közösségben legyen Istennel.
Az ugyanis az ember dicsősége, ha megmarad és kitart Isten szolgálatában. Ezért is mondta tanítványainak az Úr: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket (Jn 15, 16), jelezve ezzel azt, hogy nem a tanítványok dicsőítették meg őt azzal, hogy követik, hanem Isten Fia dicsőíti meg őket azért, mert követték őt. Másutt ezt mondta: Akarom, hogy ahol én vagyok, ott legyenek ők is, hogy lássák dicsőségemet (vö. Jn 17, 24).
