Prohászka Ottokár püspök beszédeiből
(Összegyűjtött munkái, XIII. 2. 5. 7. 11)
Az isteni gondviselés a magyarokhoz vezette
Íme, Adalbert dicsérete: Az ember tönkrement benne, s az Isten működött benne: hajlamai, szenvedélyei, nemessége, gazdagsága, pompája, hírneve, méltósága, érseki uralma tönkrement benne, s miután tönkrement Adalbertben minden emberi, megnyilatkozott benne az Isten ereje: ő nem emberi, ő isteni!
A Szentlélek tüze elharapódzott Adalbert lelkében, s intette, nógatta mindig többre: „Szenteld nekem szüzességedet, Adalbert, mondj le a házaséletben megengedett élvezetekről. Mondj le minden gyönyörről, amely érzékies, és ha fellázad ösztönöd, foszd meg kényétől a szent szegénység által – törd meg erejét böjt és önmegtagadás által –, szakítsd félbe álmodat virrasztás által, és ha ez sem elég, bosszuld meg az erényt véres ostorozás által. Van-e magányos hely Prága közelében? Fuss oda, és szedd össze sokszor lelkedet; nem küldelek a vértanúi halálba, de mivel tudom, hogy a pogány sötétség s az ármány vesz körül, amely el akar téged tántorítani hitedtől, tudd meg, hogy nem szabad eltántorodnod semmi áron tőlem, sem hízelgéssel, sem rémisztéssel, sem ígéretekkel. Ha rá akarnak venni, hogy szegd meg hitedet: nyújtsd testedet vasfogóknak, csontjaidat fűrészeknek, inaidat a kínpadnak, fejedet a baltáknak. Mutatnak majd izzó kemencéket: ne félj beléjük vettetni; mutatnak jeges tavakat: ne félj rajtuk dideregni; ne legyen előtted hegycsúcs oly meredek, vadállat oly éhes, kerék oly csonttörő, nyíl oly éles, rostély oly tüzes, amely miatt meg akarnád tagadni azt, amire tanítlak és buzdítlak!” Ezek azon lelkes érzelmek, amelyek az ifjú Adalbert szívében is a Szentlélek erejében megfogamzottak, visszhangjai a szavaknak: Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik (Mt 10, 28). S volt-e lelke hozzá az ifjúnak? Nem zavarodott-e meg, nem szorult-e össze a szíve? Ó, nem szorult el szíve, mert megtörte benne Isten az embert!
Az isteni gondviselés a magyarokhoz vezette, hogy Krisztus édes igája alá hajtván a királyt, meghódítsa népét is, azzal a hódítással, amelyekről írják: Non ferro, sed ligno! Nem vassal, hanem (kereszt)fával! Most tűnt föl, mily nagy Adalbert, s hogy mennyit bír, aki előbb ingott, panaszkodott és sírt tehetetlensége és sikertelensége fölött. Isten eltöltötte őt, miután megtörte! Kiszemelte őt arra, hogy a magyar népet ő keresztelje meg, s hogy ki előbb egyes lelkekkel is alig boldogult, most népeket hódítson meg Krisztusnak.
Álmélkodva idézzük, s alkalmazzuk Szent Ágoston szavait Adalbertre: Si Adalbertus non orasset, Hungaria Stephanum non haberet! Ha Adalbert nem imádkozik, ha nem sír, nem szenved, ha szíve alázatosságában meg nem törődik az Isten keze alatt, Magyarországnak nincs Istvánja! Ha Adalbert nincs, hol vagy, István király? Ne gondoljuk ezt túlzásnak: a lelkek, a kegyelmek világában éppúgy vannak láncolatok és sorsok, öröklések és származások, mint a családokban. Vannak lelkiatyák és lelki gyermekek.
Adalbertet, az Isten szentjét, kérve kérjük, hogy – amint Sirák fia mondja – csontjaiból élet áradjon (vö. Sir 46, 14), s fölserkenjen az a hit, az az istenfélelem, az az erény, amelyet ő köztünk áldásosan széthintett.
