Nagy Szent Leó pápa beszédeiből
(Sermo 15, De passione Domini, 3-4: PL 54, 366-367)
Gondolatok az Úr szenvedéséről
Aki igazán tiszteli az Úr szenvedését, az érző szívvel úgy tekintsen a megfeszített Jézusra, mint aki tudja: ez a test éppen olyan test, mint az övé.
Földből vétetett egész lényünk rendüljön meg halálra kínzott Megváltóján; repedjenek meg a hitetlen lelkek sziklái; és akiket elnyelt a lélek sírja, a halált hozó bűn, azok dobják le magukról ezt a súlyos terhet, és jöjjenek elő! Jelenjenek meg, igen, mint egykor, most is jelenjenek meg a szent városban, vagyis Isten Egyházában, mint az eljövendő feltámadás hírnökei, hiszen, aminek testileg kell végbemennie, annak kell most a szívekben megvalósulnia.
Nincs az a gyönge ember, akitől meg lenne tagadva a kereszt győzelme, mint ahogyan olyan sincsen, akin ne segítene Krisztus imádsága. Mert ha az Úr könyörgése hasznára volt az ellene acsarkodók sokaságának is, mennyivel inkább segíti azokat, akik hozzá fordulnak?
Vége a nagy tudatlanságnak, könnyebb már jónak lenni, Krisztus kiömlő szent vére pedig kioltotta azt a lángoló pallost, amely az élet kertjét bezárva őrizte. Az ősi éjszaka sötétjét felváltotta az igaz világosság.
Paradicsomi bőségre kap meghívást a keresztény nép; nyitva áll már az út az elveszett haza felé minden újjászületett ember előtt, hacsak valaki maga el nem torlaszolja azt az utat, amely a gonosztevő hite előtt is fel tudott tárulni.
Vigyázzunk, hogy elfoglaltságaink, amelyeket akár aggodalmaskodásunk szaporít, akár pedig szertelen nagyravágyásunk fűt, ne kössenek le minket annyira, hogy ne tudjunk teljes szívvel vágyódni Megváltónk példájának követésére! Ugyanis ő mindent üdvösségünkért cselekedett és szenvedett, azért, hogy a Főben működő erő a testben is működjék.
Volt-e valaki, hacsak nem a hitetlen, akit kizárt volna irgalmasságából, amikor emberi természetünket felvette Istenségébe: amikor az Ige megtestesült, és köztünk élt (Jn 1, 14). És ugyan kinek ne lenne része Krisztusban, ha befogadta őt, és ha abból a Lélekből születik újjá, akinek erejéből maga Krisztus is megtestesült? Ki ne ismerné fel benne a mi saját gyengeségeinket? Ő is étkezett, álomba merülten pihent, szomorkodott, aggódott, és siratta a megholtat; ki ne látná meg ebből, hogy valóban felvette a szolga alakját?
És, mert éppen magát a szolgát, az embert kellett régi sebeiből kigyógyítani, a bűn szennyétől megtisztogatni, ezért lett az Isten Egyszülöttje embernek is fia, hogy ne hiányozzék nála sem az emberség egész valósága, sem az Istenség teljessége.
Mert a mi emberi természetünk volt az, amely élettelenül feküdt a sírban, amely feltámadt a harmadik napon, s amely felhatolt az égi magasságok fölé az Atya jobbjára, hogy mi is részesei legyünk az ő dicsőségének, feltéve ha parancsai útján járunk, és ha nem szégyelljük megvallani mindazt, amit ő testi megalázottságában a mi üdvösségünkért művelt; mert amit ő meghirdetett, az mindenki szeme láttára majd beteljesedik: Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt (Mt 10, 32).
