Petőfi Sándor: A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
A minap egy reggel kiültem a Balaton partjára. A látvány Petőfi Sándor vers sorát juttatta eszembe. „Ó természet, ó dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled.” Jó volt gyönyörködni az elém táruló táj szépségében. A nyár remélhetőleg alkalmat ad ilyen békés üldögélésre, szemlélődésre, csendre, békességre. Kilépve a hétköznapok forgatagából lelkünk Isten felé emelkedhet, alkalmat találhatunk kapcsolataink rendezésére. Mennyire szükségünk van kilépni a rohanásból! Azután persze visszatérünk a hétköznapokba, mégis, ezeknek a békés óráknak, napoknak emléke megerősít, hogy napi munkánk végzése ne rántson vissza a szürkeségbe! (Fülöp Ákos 2021)
Minden tájleíró költeményben van valami egészen mélyről jövő vallomás.
Ha a Tisza című verset olvassuk, hallgatjuk, úgy érezzük, mi is ott állunk a folyó partján. Látjuk azt a sok-sok szépet, amit Petőfi láthatott, szinte halljuk, amit a költő hallhatott.
Mégis, van bennünk egy komoly várakozás, kell, hogy jöjjön egy önvallomás, amiért tollat ragadott a vers írója. Szép lassan eljutunk oda is. A költő a szavak embere, leborul a természet nagysága előtt. Rádöbben arra, hogy emberi szókészletünk kevés ahhoz, hogy kifejezzük vele a csodát.
„Óh természet, óh dicső természet,
Mely nyelv merne versenyezni véled.
Mily nagy vagy te, s mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.”
Tudunk-e mi ilyen szemmel nézni az Isten alkotta világunkra? Észrevesszük-e a természet apró szépségeit, amikor kinézünk az ablakon? Nem kell ahhoz állandóan az erdőt járni, hogy ránk süssön a nap, ropogjanak talpunk alatt a lehullott az elszáradt levelek, és láthassunk egy harmatcseppet az ajtón-ablakon. Innen pedig már csak egy lépés, hogy lelkünkből felszálljon hálaadó imánk hozzá, aki mindezt így elrendezte, és nekünk adta.
Ma éljünk kicsit lassabban! Vegyünk észre legalább legalább 1-2 körülöttünk lévő természeti szépséget! És köszönjük meg Mennyei Atyánknak, aki nekünk ilyen szép világot alkotott! (Boronkai Zsuzsanna 2011)
