Fazekas Lajos: Anyaság
Márványba – csodált asszony szépség:
Mária, oltárok asszonya.
Nézlek, – szívemnek száz emlékét
te élteted, – márványló Csoda.
Rég volt, s anyám hozott, hogy lássam
arcod, ő, aki már nincs nekem;
az anyaság szobrába – zártan
élsz – : örök – arcú szűz s szerelem.
Letérdelek, – a templom csendje
és hitem szent tiszteletet ad, –
úgy nézlek, ahogy az egekbe
tekintett megfeszített Fiad;
s imámat elmondom Teneked,
hallgass meg, mint rég – a gyermeket.
Az utolsó adventi hetet kezdtük el tegnap. A liturgiában megjelennek a csodaszép ó antifónák. Minden az Érkezőre próbálja figyelmünket irányítani.
Így van ezzel a minket körülvevő világ is. Reklámok, plakátok figyelmeztetnek minket arra, hogy mi mindent kellene még megtennünk ahhoz, hogy az ünnep valóban szép legyen.
Fazekas Lajos versében a lényegre tapintott rá, és erre hív minket is.
Először is:
„Nézlek, – szívemnek száz emlékét
te élteted, – márványló Csoda.” Marad- e időnk arra, hogy „csak úgy” megnézzük a másik ember arcát? Figyeljük-e a minket néző tekinteteket?
Másodszor:
„Letérdelek, – a templom csendje
és hitem szent tiszteletet ad, -…” Szánok-e időt Istenre? A templom csendjében megbeszélem- e vele dolgaimat? Hagyom-e, hogy hozzám szóljon? Olyan nehéz megérteni szavát, ezt mindannyian tudjuk. A kérdés csak az, hogy próbálkozom-e vele.
Karácsonyig már nincsen sok időnk. Az utolsó napok hajrájába tegyünk bele egy kis csendet, Istenre figyelést is!
