Dsida Jenő: Templomablak
Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.
Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, –
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.
De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll:
-Nézz a csodára! –
Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!
Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! –
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!
Falu végén templom, bemenjek-e nem tom. A tréfás rigmus a lényegre világít rá. Tulajdonképpen mi, keresztények se tudjuk, mit kezdjünk egy templommal.
Azt megszoktuk, később megtanultunk, hogy vasárnap misére kell menni, így egy héten egyszer biztos koptatjuk küszöbét az általunk választott templomnak. De mi a helyzet a hétköznapokkal?
Már kívülről fújjuk az első kifogást. Hogyan menjek be egy templomba, ha nincsen nyitva? Belepillantottam már őszintén magamba: leszállnék-e a buszról, villamosról, ha megpillantok egy templomot? Elindulnék-e hamarabb a munkahelyemre, hogy útközben benézhessek Jézushoz? Ég-e bennem a vágy, hogy megcsodáljak belülről is egy kívülről ócska templomablakot?
Mi, fiatalok már keresztet se vetünk, ha elhaladunk egy templom előtt, ahogy ezt szüleinktől, nagyszüleinktől láthattuk.
Dsida Jenő verse kicsit kizökkent minket megszokásainkból, ha hagyjuk. Rávilágít arra, mennyi szépséget, csodát rejt a kívülről már unottá is vált málló vakolat, hiányzó díszítés, ócska templomablak.
Sok templomunk Szűz Mária tiszteletére lett felszentelve. Amelyik nem, abban is van szobor vagy festmény a Szűzanyáról. Ő az, akinek elsőként kellett belülről látóvá válnia, felismernie az újszülöttben az ég urát, meglátnia a keresztre feszítettben a világ üdvözítőjét. Kérjük segítségét, hogy át tudjunk alakulni! Akkor talán így is mondhatjuk a már nem is annyira tréfás rigmust: Falu végén templom, még ma bemegyek, azt tom. (Boronkai Zsuzsanna)
