Boronkai Zsuzsanna: Küldetés
Úttalan utakon bolyong az Isten
embereket keres, hogy üdvözítsen.
Fáradt az Isten, ledőlne már,
de vetett ágy reá sehol se vár
Hideg az éjszaka süvít a szél,
fájdalmak embere új útra kél,
emberi szíveken kopogtat sorba,
nincs mi megállítsa, se kudarc se csorba.
Fáradt az Isten, lerogyna már,
emberi szívekre, szívünkre vár.
Ha szívünk lenne a betlehemi jászol,
nem félne a Kisded a hideg éjszakától.
Ünnep után vagyunk. Vagy előtte? Karácsonykor Jézus Krisztus születését ünnepeljük. Megszületett valóban, mi keresztények ezt hisszük, valljuk, szentmiséken sokszor el is imádkozzuk.
Számomra az a kérdés, hogy miért kell évről évre foglalkoznunk vele? Miért fontos, hogy emlékezzünk egy olyan eseményre, amely már réges-régen a múlté?
Talán azért, mert nem lenne szabad, hogy megfeledkezzünk róla. Esetleg nem is a múlté. Lehet, hogy belőle kellene kiindulnia a jelenünknek.
A kérdésre bizonyára mindegyikünk más választ ad. A lényeg, hogy gondolkozzunk el rajta! Mert valahol minden karácsonynak másképp kellene megérintenie minket.
Ha odatérdelek a jászol vagy a tabernákulum elé, akkor szemtől szembe lehetek az Isten Fiával, aki értem lett emberé. Engem keres, az én szívemben szeretne szállást kapni. Ha még nem engedtem be magamhoz, akkor ünnep előtti állapotban vagyok. Sosincs késő ahhoz, hogy az igazi karácsony hozzám is megérkezzen. Csupán annyi kell, hogy az evangélium szerint alakítsam az életemet!
