Szent VI. Pál pápa beszédeiből
(In ultima Concilii Œecumenici Vaticani secundi publica Sessione, die 7 decembris 1965: AAS 58 [1966] 53. 55-56. 58-59)
Az ember megismerésének feladata, hogy általa eljussunk Isten ismeretére
A zsinat által új hangsúlyt kapott az ember és a világegyetem teocentrikus és teológiai felfogása, szinte dacolva az anakronizmus és a lényegtelenség vádjával, olyan állítások révén, amelyeket a világ először ostobaságnak fog ítélni, de amelyekről később, reméljük, fel fogja ismerni, hogy valóban emberi, bölcs és üdvös. Nevezetesen, hogy Isten van. És még több: valóságos, él, személyes, gondviselő Isten, végtelenül jó; és nemcsak önmagában jó, hanem mérhetetlenül jó hozzánk is. Őt ismerjük fel Teremtőnknek, igazságunknak, boldogságunknak; olyannyira, hogy az az erőfeszítés, hogy Rá tekintsünk, és hogy szívünket Őrá összpontosítsuk – amit szemlélődésnek nevezünk – a szellem legmagasabb, legtökéletesebb cselekedete, az a cselekedet, amely még ma is minden emberi tevékenység csúcsán állhat és kell, hogy álljon.
Igen, az Egyház, mely a zsinatra összegyűlt, nem csak önmagával és az Istennel való kapcsolatának szükségességével foglalkozott, hanem az emberrel – az emberrel, amilyen ma valójában: az élő ember; az önmagába burkolózó ember; az ember, aki nemcsak minden érdeklődésének középpontjává teszi magát, hanem azt meri állítani, hogy ő az egész valóság elve és magyarázata. Az ember minden érzékelhető eleme, minden egyes alakja, amelyben megjelenik, bizonyos értelemben megmutatkozott a zsinati atyák szeme előtt, akik a maguk részéről szintén egyszerű emberek, de mégis mindannyian pásztorok és testvérek, s helyzetükből fakadóan gondoskodással és szeretettel teltek. Tehát: Az ember, mint saját színdarabjainak tragikus színésze. Az ember, mint a tegnap és a ma emberfeletti lénye, aki mindig gyarló, valótlan, önző és vad. Az ember, aki boldogtalan önmagában, miközben nevet és sír. Az ember, mint a sokoldalú színész, aki kész bármilyen szerepet eljátszani. Az ember, mint a szűk látókörű, semmi másnak, csak a tudományos valóságnak hódoló. Az ember, mint olyan teremtmény, aki gondolkodik, szeret és fáradozik, és mindig vár valamire, a „növekvő fiú” (Ter 49,22). Az ember, aki szent, mégpedig gyermekkorának ártatlansága, szegénységének titokzatossága, szenvedésének odaadása miatt. Az ember, mint egyén és az ember a társadalomban. Az ember, aki a múlt dicsőségében él és a jövő dicsőségéről álmodik; az ember a bűnös, és az ember a szent, és így tovább.
A világi humanizmus, amely szörnyű egyházellenes valóságában mutatkozik meg, bizonyos értelemben szembeszállt a zsinattal. Az emberré lett Isten vallása találkozott az önmagát Istenné tevő ember vallásával (mert ez az). És mi történt? Összeütközés, csata, elítélés történt? Lehetett volna, de nem történt semmi. A szamaritánus régi története a zsinat lelkiségének mintája volt. A határtalan együttérzés érzése hatotta át az egészet. Zsinatunk figyelmét az emberi szükségletek felfedezése kötötte le (és ezek a szükségletek arányosan nőnek azzal a nagysággal, amelyet a föld fia magának követel). De felszólítjuk azokat, akik modern humanistáknak nevezik magukat, és akik lemondtak a legmagasabb valóságok transzcendens értékéről, hogy legalább egy jellemzőt tulajdonítsanak a zsinatnak, és ismerjék el a mi, újfajta humanizmusunkat: mi is, sőt mi mindenkinél jobban tiszteljük az emberiséget.
Ilyenformán a katolikus vallás és az emberi élet megerősítik egymással való szövetségüket, azt a tényt, hogy egyetlen emberi valóságban találkoznak: a katolikus vallás az emberiségért van. Bizonyos értelemben az emberiség élete. A rendkívül pontos és magasztos értelmezés által, amelyet vallásunk ad az emberiségről (az ember önmagában bizonyára misztérium önmagának), és ezt az értelmezést Isten ismerete alapján adja: Isten ismerete előfeltétele annak, hogy az embert olyannak ismerjük, amilyen ő valójában, a maga teljességében.
Következésképp – ha emlékszünk mindannyian, akik itt összegyűltünk – mindenkiben felismerhetjük és fel is kell ismernünk Krisztus arcát (vö. Mt. 25,40), az Emberfiát, különösen akkor, amikor a könnyek és a bánat világosan láthatóvá teszik, és ha Krisztus arcát felismerhetjük, akkor fel kell ismernünk mennyei Atyánk arcát is. „Aki engem lát – mondta a mi Urunk –, az Atyát is látja” (Jn 14,9). Így humanizmusunk kereszténységgé válik, kereszténységünk pedig Istenre összpontosul; oly módon, hogy másként fogalmazva azt mondhatjuk: az emberismeret előfeltétele az istenismeretnek.
