Jelenits István: Játékrontók

Jelenits István: Játékrontók
(Lk 7, 29-35; Mt 11,16-19)
Ebben az evangéliumi szakaszban Jézus egy gyermekmondókát idéz. A téren ülő gyerekek ilyesféle szemrehányással illetik egymás: „Fuvoláztunk, s ti nem táncoltatok; siratóéneket énekeltünk, dew ti nem sírtatok.”
Játékrontók a mi környezetünkben is vannak. Hány jókedvű próbálkozást megdermeszt a közönyük, egyetlen fanyar, elutasító szavuk, legyintésük. Nincs kedvük együtt játszani a többiekkel, de azért ott ülnek köztünk, s elutasításuk fölényesnek, okosnak látszik, mellettük gyerekségnek tűnik föl a jókedv, ezért lohad le a többiekben is.
Jézus ilyen játékrontóknak mondja a farizeusokat, akik Istennek semmiféle kezdeményezésére nem hajlandók kimozdulni a saját pozíciójukból. „Eljött a Keresztelő” szélsőségesen kemény aszkéta életével, s ezek megvádolják, hogy ördöge van. Megjelent maga Jézus, együtt evett-ivott az emberekkel, s lám rá is kész az ítélet: őt meg „falánk és borissza ember”-nek emlegetik, csak hogy hallatlanra vehessék az ő szavát is.
Mi nem akarunk ilyen játékrontók lenni. Egy vidám társaságban sem, ha fölcsendül a nevetés vagy elhangzik valami jókedvű javaslat. A munkahelyen sem, amikor valami közös kezdeményezés fölvet egy szokatlan tervet. Otthon sem, egy családi ünnepen, névnapon, vagy éppen karácsonyon. Nem rontjuk el a többiek kedvét elutasítással, álfölénnyel, gyanúsítgatással, cinikus közönnyel. Még kevésbé lehetünk játékrontók Isten nagy játékában, ahol a kegyelemnek ás az evangéliumnak Isten szeretetének fölszólításai hangzanak el. (in: Betű és Lélek)