Aranyszájú Szent János püspök szentbeszédeiből
(Hom. 2 de laudibus sancti Pauli: PG 50, 477-480)
Pál mindent elviselt Krisztus szeretetéért
Nem volt még senki, akiben úgy megmutatkozott volna, mint Pál apostol személyében, hogy mi is az ember, milyen nemes a mi természetünk, és mekkora erények hordozójává is lehet. Mindennap nagylelkűbb lett, mindennap új erőre kapott. Új kockázatokkal szembenézve újult kedvvel vállalta azokat. Erre célzott, amikor kijelentette: Elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van (Fil 3, 13). Amikor pedig a halálát közeledni látta, arra biztatta övéit, hogy vegyenek részt az ő nagy örömében: Örüljetek hát ti is, örüljetek velem! (Fil 2, 18) Amikor veszedelmek leselkednek rá, bántalmazásokat kell elviselnie, és mindenféle megaláztatás éri, megint csak ujjong, és így ír a korintusiakhoz: Kedvem telik a gyengeségben, gyalázatban, üldöztetésben (2 Kor 12, 10). Mindezeket a megigazulás eszközeinek tartotta, rámutatva, hogy ebből meríti a legnagyobb hasznot.
Ezért, amikor ellenségei mindenfelől szorongatják, minden támadásuk alkalom neki a győzelemre. Amikor mindenütt megkorbácsolják, bántalmazzák, szidalmazzák, ő mintegy diadalmenetnek tekinti ezt, állandóan győzelmet ünnepel, dicsőségének tartja, és szívből hálálkodik Istennek: Hála legyen Istennek, aki mindig győzelemre segít minket (2 Kor 2, 14). Hogy az ige hirdetéséért megszégyenítették és bántalmazták? Ezt ő jobban kereste, mint mi a megtiszteltetést. A halált pedig sóvárgóbban kívánta, mint mi az életet, a szegénységet inkább akarta, mint mi a gazdagságot, a fáradalmakat jobban kereste, mint mások a munka utáni pihenést. Semmitől sem félt, csak attól az egytől menekült, hogy megbántsa Istent. Mint ahogyan nem is vágyódott semmi másra, csak arra, hogy mindig Isten tetszésére legyen.
Mert mindent felülmúló érték gyanánt hordozta szívében a Krisztus iránti szeretetet. Ezért meg volt győződve arról, hogy ennek birtokában ő boldogabb mindenkinél, enélkül viszont semmiféle uralkodásban, fejedelmi méltóságban sem kívánkozott volna részesülni. Ennek a szeretetnek birtokában viszont inkább akart volna az utolsók, sőt a börtönben levők közé tartozni, mint ennek hiányával a legfőbbek és köztiszteletben állók között lenni.
Ha ettől a szeretettől megfosztják, az a gyötrelmek gyötrelme lett volna számára, a pokol, az igazi büntetés, a végtelen és elviselhetetlen szenvedés.
Persze, a gyönyörűsége is ez a Krisztus-szeretet volt; ez lett számára az élet, a világ, az angyali állapot, a jelen és a jövő, a királyság, az ígéret és felmérhetetlen érték. A Krisztus-szereteten kívül semmi sem jelentett neki szomorúságot vagy örömet. Mindazt, ami e világon van, nem tekintette sem kellemetlennek, sem kellemesnek.
Annyiba vette ő az egész világot, mint a rothadó füvet. A zsarnokokat és a dühtől lihegő népeket pedig kellemetlenkedő szúnyogoknak tartotta.
Ha egyszer valamit Krisztusért szenvedhetett, akkor már a halált, a sok fenyítést és az ezernyi kínzást is csak gyerekjátéknak tartotta.
