Babits Mihály: Balázsolás
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál
„Tél közepén, Balázs-napon” – szinte magától értetődő a hívő ember számára, hogy Balázs-áldásban részesül. Talán pont ez a baj, a magától értetődés, hogy természetesnek veszünk mindent, így aztán oda se figyelünk sokszor. Lassan beleszürkülünk, belefáradunk mindenbe.
Ma próbáljunk meg változtatni ezen!
Mint mindig, most is a vers siet segítségünkre. Babits Mihály, amikor papírra vetette Balázsolás című költeményét, halálos beteg volt. Sajnos csak akkor értette meg igazán, mit is jelent az értünk elmondott ima, mit, mennyit ér az áldás. Könyörgése segít minket abban, hogy megtanuljuk értékelni egészségünket.
A testi épségnél sokkal fontosabb a lélek épsége, ereje. Ennek megőrzésével, fejlesztésével, sajnos sokkal kevesebbet foglalkozunk, mint amennyit kellene. A költő felhívja a figyelmünket erre is: „eleresztve kezetek, magasabb szellemek”. Talán néha érdemes lenne egy-egy szentgyónásban beismernünk, hogy túl sokszor szaladtunk a saját önző gondolataink után. Nehezen engedünk teret a Léleknek. Isten minket is átalakítani akaró terveinek sokszor keményen ellenállunk. Meddig? Az első komoly megrázkódtatásig. Akkor „szepegő kamaszként” próbáljuk visszakönyörögni magunkat az atyai házba. Akkor nem baj, ha letolnak minket, csak … jöjjön segítség bármi áron.
Ma előzzük meg a bajt! Térjünk vissza a teremtőhöz alázatosan, csendesen! Ma figyeljünk a szavakra, melyeket elmond kezét fejünk felé kitárva a pap! Ma adjunk hálát azért, hogy hálát adhatunk! (Boronkai Zsuzsanna)
