Puszta Sándor: TÉKOZLÓ FIÚ
a mindenségben kell lenni egy helynek
ahol még emlékeznek rám
apám szíve az
mire várok még
haza megyek
Az irgalmasság évének alap szentírási szakasza a tékozló fiú története. Talán ezért is nagy hiba lenne, ha a távoli múltba helyeznénk. Itt és most ugyanolyan életbevágó kérdéseket feszeget, mint Jézus korában.
Azt mindannyian tudjuk, hogy az Atya irgalmas szeretetéről beszél, a tékozló fiú magatartásában bemutatja a bűn elkövetésének és a bűnbánatnak minden mozzanatát. Az idősebb testvér pedig tökéletes tükröt tart elénk, akik úgy érezzük, otthon vagyunk az atyai házban.
Puszta Sándor verse egy új elemet hoz a történet értelmezésébe: az emlékezést.
Mindannyian szeretnénk sokáig élni. Legbenső vágyunk, hogy halálunk után még jó ideig emlékezzenek ránk. Mégse nevezhetnek el mindenkiről utcákat, tereket, közintézményeket.
Van egy mondás, ami szerint: „A hála a szív emlékezete.” /Magien/ Kik fognak tehát emlékezni ránk? Akiknek a szívébe írtuk magunkat. Mivel tudjuk ezt megtenni? Az irgalmasság testi – lelki cselekedeteivel. Azzal, hogy tetteinkkel, szavainkkal a másikat ott egészen belül érintjük meg. „A görög nyelvben irgalmasnak lenni azt jelenti: bensőnkben megragadva lenni.” /Anselm Grün/ Addig, amíg szívünk kemény, és úgy bízunk az irgalmas Atyában, hogy mi magunk nem vagyunk irgalmasok, nem sok jóra számíthatunk.
Emlékszik még ránk a mi mennyei Atyánk? Bár fordítva sokkal izgalmasabb a kérdés: én emlékszem még az Atyára? Mikor beszélgettem utoljára vele, vagy Jézussal, az ő értem megfeszített és feltámadott Fiával?
Boronkai Zsuzsanna