Szabó Lőrinc: Enyém volt, s mégsem enyém ma
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túl sok és túl kevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Mindenkinek van egy képe a Szűzanyáról. Egy olyan elképzelés, ami csak az övé arról, hogyan nézhetett ki, milyen volt a mosolya…
Ma, amikor rózsafüzér királynőjeként köszöntjük, érdemes elidőznünk saját elképzelésünknél!
Milyen az én Máriám? Mennyire szelíd? Kérem-e segítségét a nehéz helyzetekben? Megköszöntem- e neki, amikor megoltalmazott minden bajtól?
Gyermekkorunkban, amikor még élt az édesanyánk kicsit furcsa lehetett, hogy miért kell még egy, aki az égben lakik. Aztán, ahogy teltek- múltak az évek megértettük, mit is jelent az, hogy Szűz Mária pártfogását kérhetjük.
Bizonyára sokszor el is engedtük kezét az úton, magabiztosan haladva, esetleg a rossz felé. Aztán újra visszaszaladtunk hozzá, és kértük vigyázzon ránk, óvjon minket, vezessen Szent Fia elé.
Ahogy Szabó Lőrinc versét keretbe foglalja az első és az utolsó versszaka, úgy keretezi a mi életünket is a rózsafüzér királynőjeként tisztelt Szűzanya.
Már csak az a feladatunk: Ha a mi életünkben is megjelenik a se veled, se nélküled bizonytalansága, merjünk égi édesanyánk mellett dönteni! Higgyük el, hogy ő mindig tárt karokkal vár ránk, hogy elvezethessen otthona, a mennyország felé. (Boronkai Zsuzsanna)
